Idézem: "...Elindulok. Toronyiránt a hóban. Mint valami szimfónia, amint ropog a lépésem alatt.A hang nem egyöntetű, sok-sok hangszerre van bontva. Minden egyes lépésnek megvan a maga dallama, a maga ritmikai diagramja. A leghangosabb, a legvastagabb a sarkam. Amikor a hóba kerül megadja a zenei témát, éles, egyszerű, szilaj. Ez meglehetősen sokáig tart, amíg csak a láb egész súlyával rá nem nehezedik. Azután halkul a hang - bizonyára a lábfej íve alatt. Majd a hó a cipőtalp alatt - ugyanazt a témát ragadja meg, játssza, viszi tovább, mint a sarok, csak túláradóbban, gazdagabb tartalommal. Precízen játssza, nyugodtan, az egyes hangjegyeket kiemelve. Iszonyúan technicisztikus. A lábujjaim végén megtörik...."
"...A hó élő matéria. Konzisztenciája akár egy testé, zárt, feszes. Gyönyörűség kézzel belesüppedni. Engedékeny, közeli, és ugyanakkor mégis idegen; nem is annyira idegen, mint inkább más, méltóságteljes..."
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.