Legalább két hónapig nem szeretnék tó közelébe kerülni. Leszögezem, hogy horgász családból származom. Az én gyerekkorom szerves része volt a horgászat, kishalfogás süllőzni, szákban nézni a nagy halakat, mind természetes. Mindaddig nincs is baj, amikor az ember akváriumi halat akar fogni.
Az egész baj egy felesleges akváriummal kezdődött, aminek a betelepülését egy plecotól vártuk. A plecó az algaevő harcsa nevezetű nagyszerű élőlény, aki az üveget szívogatva egész nap az algákkal táplálkozik, na jó eszik mást is néha. Az én otthoni akváriumom is tartalmaz egy plecót, ő tíz centis, nem 30, mint amilyet mi szerettünk volna fogni. Meg volt a hely, ahol megfoghatjuk, és a módszerek is. Kettő többórás sikertelen próbálkozás után gondoltuk, hogy majd a harmadik tuti befutó.
Elindultunk harmadszor is. Persze szakadt az eső, nem számít. Már a villamosmegállóban felcsapott egy kocsi, semmi gond. Az igazi gondok később jelentkeztek. Földalatti kijárat hatalmas pocsolya, én természetesen nem vettem észre, mert el voltam foglalva a nagyszerű Bikini koncert zenéjével. Konkrétan bokáig merültem a vízben, amivel a legnagyobb baj az volt, hogy valamiféle ürülék ázott benne. Ennél rosszabb már nem történhet mentünk tovább a tóhoz. Nem maradunk sokáig, nem maradunk sokáig, de ez a módszer a biztos, ha így nem akkor már tényleg csak szigonnyal lehet megfogni a kis szemeteket.
A módszer nem vált be, halat nem hoztunk, hallottunk egy fél koncertet és cseppet sem kellemes szagokkal övezve tértünk haza. Szolgáljon örömünkre a kis kárász, aki az akváriumban figyel plecó helyett, ha csak ideiglenesen is. As the rush comes.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.