Gyakran teszik fel nekem a kérdést a főiskolán hova valósi vagyok. Ilyenkor azt mondom: Felsőzsolca. Mit is mond az embereknek ez a településnév? Mindenkinek mást, mindenkiben más érzelmeket vált ki. Vannak akik örömmel fedezik fel bennem, hogy én is borsodi vagyok, ők vannak kisebbségben. A többség az, akikben értetlenséget vált ki, és kérik, hogy ismételjem meg. Ekkor tagoltam elmondom, majd rövid földrajzi tájolás következik.

Mivel két éve Budapesten tanulok kevés időt töltök itthon, a tavaszi szünet idejére viszont egy hétre hazajöttem. Tudtam, hogy vár rám a tanulás mégis ott motoszkált a fejemben egy kérés, készíts nekem képeket Felsőzsolcáról. Ezt a kérést egy barátom intézte hozzám, aki szeretné megismerni a várost, ahol lakom. Jó ötletnek tartottam, hiszen beleáshattam magam az emlékekbe, élményekbe, történetekbe.

Első ízben, mikor nyakamba vettem a várost már esteledett. Csak jártam az utcákat, bolyongtam, nézelődtem, fotóztam. Hazaérve első dolgom volt megnézni az elkészült képeket, majd arra a megállapításra jutottam, hogy érdemes lenne másokkal is megosztanom azokat, valamint, hogy jó lenne egy írásos anyag is a témában. Ekkor kezdtem el ezt a cikket írni.

Másnap kicsit tapasztaltabban, pótelemekkel a táskámban már délután útnak indultam és hagytam, hogy  a lábam vigyen amerre szeretne. Végül is a Hősök teréhez vitt, amit mi itthon csak „vám”-ként emlegetünk. Az odafelé úton rájöttem, hogy ha Miskolc felől közelítjük meg Felsőzsolcát az első kép már rég nem ugyanaz, ami öt éve fogadott. Egy virágos körforgalom és egy -számomra újnak mondható tér-, ahol az 1848-49-es szabadságharcban elesettekért róhatjuk le kegyeletünket. Ott jártamkor a virágosládából ágaskodó apró piros fehér zöld csíkos zászlók látványa óvodás kori emlékeket idézett bennem, hiszen annak idején én is az oviban festettem hasonló zászlókat, s szúrtam boldogan a hideg földbe március idusán.

Következő állomásom a Hősök terével szomszédos Művelődési Ház volt. A „művház” ajtaján belépve idős néni mosolyogva fogadott és kérdezte mi járatban vagyok. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy itt megállt az idő kereke. Ugyanaz a látvány tárult a szemem elé, mint hét éve, amikor utoljára jártam ott. Fehér székek, pepita padló, lambéria. A portás néni is megerősítette, hogy itt bizony semmi nem változott. Rövid beszélgetésünk alkalmával elmondta, hogy ugyanúgy itt tartják az iskola alapítványi bálját, valamint az angol nyelvű teadélutánt is, amin hajdanán én is szereplőként vettem részt. Kavargó érzelmekkel zártam be magam után az ajtót és ekkor megcsapta az orrom a készülő vacsora illata. Ez a számomra oly kedves illat természetesen a Pokol Csárdából jött. Készpénz hiányában azonban kénytelen voltam továbbállni és folytatni az időutazást időgép nélkül, lábbusszal.

Esteledett ezért hazafelé kezdtem sétálni a bicikliúton, a harmadik kereszteződéshez érve megakadt a szemem a város trianoni emlékművén. Kicsit szégyenkezve állapítottam meg, hogy tulajdonképpen nem is láttam még közelről. Szemügyre vettem a kopjafákat, feliratokat. Erdélyt idézte meg bennem a látvány, ott találkoztam megannyi hasonló kopjafával és a rájuk kötött nemzeti színű szalaggal. Ekkor már esteledett, hazafelé indultam, tervekkel a fejemben.

A következő nap délelőttjén az úticélom az általános iskolám volt, amit -amikor én oda jártam- ÁMK Kazinczy Ferenc Általános és Művészeti Iskolának hívtak. Az épület kívülről megmaradt, abban a fényben, ahogy 2003-ban hagytuk ballagó osztálytársaimmal. Nem változott a számomra oly emlékezetes udvar, megannyi nagyszüneti játék színhelye, a fák, a bokrok, a faház és az udvaron lévő szivarfák is töretlenül ontják terméseiket. Az aula felépítése sem változott, mint ahogyan a folyosók fehér festése sem.  Kazinczy Ferenc emlékplakettje fogadott és a régi csend, hiszen éppen folyt a tanítás. A tanóra ideje alatt szétnézhettem az emeleti zsibongóban. A falakon a megszokott iskolás rajzok köszöntek vissza. Rövid, majd öt perc múlva hosszú csengetés következett. Véget ért a harmadik óra. Székek tologatásának, lábak toporgásának hangja ütötte meg a fülem. Szaladt a sok iskolás ki az udvarra, hiszen a nagyszünet következett. Én is az udvar felé vettem az irányt, amikor a folyosón találkoztam néhány volt tanárommal. A szünet végéig felváltva idéztük fel az emlékeket, majd ők befelé indultak, hiszen lejárt az aznapi szabadban töltött 15 perc. A kapun kívülre érve élmények sokasága sejlett fel bennem a sportpályát látva. Edzések, érmek, kézilabda, atlétika, bitumenes pálya, salakpálya. Lehet az olvasóknak ez semmit sem mond, viszont én volt testnevelés tagozatos diákként rengeteget futottam, izzadtam azon a salakpályán. Melyik akkori osztálytársam ne emlékezne a heti kétszeri edzésre, a bitumenes pályára, ahol testneveléstanárom próbált meg beavatni minket az atlétika, kézilabda rejtelmeibe sok sikerrel, hiszem még ma is szobám falán lógnak az akkoriban nyert érmek. Itt kaptam meg azt a sportalapot, amit később is hasznosítani tudtam, így könnyen vettem a testnevelés óra akadályait a gimnáziumban is.

Pár nap múlva ismét útra keltem hogy, egy kis kirándulással egybekötve megnézzem mi is történt a Sajóval. A gáton sétáltam végig, ahol még pár éve telente szánkóztam. „ A folyó oly símán, oly szelíden/Ballagott le parttalan medrében,/Nem akarta, hogy a nap sugára/ Megbotoljék habjai fodrába.” Megállapítottam, hogy akár A Sajó címet is viselhetné Petőfi Sándor verse. A Városházánál jöttem le a várost védő töltésről. Innen már könnyedén megközelítettem a „duplakeresztes”, görög katolikus templomot. Megálltam és csak néztem az épületet, itt tört rám a legtöbb érzelem, a zeneiskolai karácsonyi hangversenyek hangulata öntötte el szívemet. Gondolom sokukban megfogalmazódik a kérdés nekem miért köthető a zene ehhez a templomhoz. Tizenegy évig voltam zeneiskolás, mély nyomokat hagyott bennem a rengeteg fellépés, zeneóra, próba. Fellépésből egy biztos akadt minden zeneiskolás életében, az pedig ez a bizonyos karácsonyi hangverseny volt, amit minden évben megrendeznek ebben a templomban. Ünneplőbe öltözött iskolások tolonganak a templom előtt az adventi időszakban, hogy a város lakóinak, barátoknak, családtagoknak adjanak koncertet.

Számomra sok emlékezetes pillanata volt ennek az élménybeszámolónak, Remélem sikerült közelebb hoznom Felsőzsolcához az embereket és, hogy egykori iskolatársaim is hasonlóan élték meg ezeket az éveket. Kívánom, hogy minden zsolcai, még ha messze került is e várostól, ha megkérdezik hova is való, úgy mondhassa otthonának e várost, mint ahogy én gondolok Felsőzsolcára.