Így szeptember vége felé kezdenek előjönni a szokásos őszi tennivalók. Azért még nem ontják a fák a leveleket, de már elkezdődött a játék. Másik teendő a falevélseprésen kívül a diószedés. Ma ezt tettem és rájöttem, hogy hiányzik a történet főszereplője, Lord. Már nincs itt, hogy állandóan megegye az összes diót, miközben te össze próbálod őket szedni. Csodálatos kutya volt, mérnöki pontosággal tudta, hogy melyik dió rossz és melyik jó, és megenni sem úgy héjastul ette. Nem. Kiválogatta a dióbelet a héj közül. Nem lesz a régi ez az egész rítus.
Közben gondolkodtam és rájöttem, hogy van érzésem az ősszel kapcsolatban. Pedig azt hittem, hogy csak a téllel kapcsolatban vannak ilyen örömeim. tévedtem. Gimnazista koromban egyfajta életérzés volt a vasárnap délután ősszel. Amikor megtanultál mindent másnapra és bent ülsz látod, ahogy a fák ágait és a leveleket fújja a szél az udvaron, dísztök van az asztalon, süt a nap, a kertben a virágok is összehúzták magukat. Emlékszem erre az érzésre, pedig talán ebben sem lesz már többet részem, a vasárnap októberben már másról szól. Rohanásról. Talán majd legközelebb. "Tudja isten, hogy mi okból, Szeretem? de szeretem."
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.