Biztos mindegyikük utazott már a mi állami vasutunkkal. Legutóbb, vasárnap én is így szándékoztam megközelíteni fővárosunkat. Szokásos vasárnapi utazós rendben zajlott minden.
A tiszaira érve viszont már gyanús jeleket véltem felfedezni: túl sok ember nyüzsgött a pályaudvaron meglehetősen sok kocsival karöltve. Próbáltam megközelíteni a pénztárt, ehhez pár embertömegen sikerült is átverekednem magam. A pénztárnál beigazolódtak gyanúim, mondhatni hosszú volt a sor, pedig aznap a MÁV kedvesen járt el, hiszen önmagához képest is sok pénztár volt nyitva. Kiválasztottam egy megfelelő sor, mondanom sem kell mindenki bankkártyával fizetett és természetesen mindenki értetlenkedett, hogy ő miért nem kap az öt perc múlva induló IC-jére helyjegyet. Én közben csak az órámat figyelmet, teltek a percek.
A lényeg, hogy kis szaladással, de elértem a járművet, amihez most naiv megfontolásból nem csatoltak új vagonokat, elég lesz ez nekik alapon. Természetesen helyet már nem találtam, így beültem az első osztályra többi társammal, akik szintén úgy döntöttek, kihasználják a MÁV által adott üres ülőhelyek nyújtotta lehetőséget. Az út több mint fele eltelt egy kis pókerrel ezzel azzal. Majd jött Ő. Nincsenek sztereotípiáim, – sem auto sem hetero, ez tudományosan hangzott (szakmai ártalom) – de ennek a kalauznak tényleg kalauz feje volt. Átnyújtottam a kis jegyemet, miután pár szót motyogott az orra alatt, amit túl jól hallottam a vasút ’halk’ moraja miatt. Gondoltam arra akar rávezetni, hogy mutassam meg neki a kedvezményre jogosító kis diákigazolványomat. Rosszul hittem, azonnal feltekerte a volumét és elkezdte ecsetelni, hogy az én jegyem a másodosztályra szól, ezzel szemben az első osztályon ülök. Közöltem vele, hogy majd helyet váltok. Szerencsém volt, mert a rendesebbik fajtából volt, így szó nélkül értelmezte, amit közöltem vele. Persze a többi kabintársam is hasonló cipőben járt.
Mit volt mit tenni a kegyetlenségből elkövetett első osztályú helybitorlás súlyait érezve vállunkon, lelkiismeret furdalási rohamokkal kisérve, nevetve kiálltunk a folyosóra. Itt lett elegem, úgyhogy bekövetkezett, amit ritkán szoktam tenni, hogy ’cigit tolok a szájba’. A látvány nevetséges volt. Az emberek állnak a folyosón hátuk mögött pedig az üres kabinok, a székeken pedig az táskák ültek. Kérdezem én mibe fájt volna nekik, ha hagynak minket ott ülni, de nem, inkább még háromszor végig kellett mászniuk a folyosón. Oda-vissza, hagy legyen meg az örömünk, hogy a MÁV-val utazhatunk. A táj nem nyújtott újat, hiszen már elégszer láttam.
Sebaj, a sok vasutas sérelmemet jól kompenzálta a nemrégiben elmúlt vizsgák emlékére tartott pezsgőzés.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.